Dumovits István Peresznyén született, egész pontosan abban a házban, amely ma a Magyarországi Horvátok Keresztény Gyűjteményének ad otthont. A családban csak horvát nyelven folyt a társalgás, az anyanyelven, amely élete során végig kísérte és vezette őt. Az általános iskola elvégzése után politikai okokból viszonylag későn érettségizett, harminc éves volt, amikor a győri teológiai tanulmányait követően pappá szentelték.
Lelkészi életútjának első állomásai az Ács, majd Csepreg és Und plébániák voltak, ahol káplánként szolgált. 1978-tól átvette az undi és a horvátzsidányi plébániát, ahol a mai napig él és fáradhatatlanul tevékenykedik Horvátzsidány, Ólmod, Kiszsidány és a közeli Und híveinek lelki vezetőjeként.
Már káplánként felismerte, hogy a házak, amelyekben a grádistyei (nyugat-magyarországi) horvátok élnek számos értékes tárgyat, könyvet és dokumentumot őriznek, amelyek a modernebb idők bekövetkeztével talán eltűnnek. Lassan elkezdte tudatosan gyűjteni az anyagokat és idővel létrehozott egy magángyűjteményt, amelyre a jelenlegi kiállítás épült.
Dumovits István plébános lelkipásztori munkája mellett egész életében aktív volt a civil kezdeményezések terén is. Különböző horvát művészeti és vallási egyesületek elindítója volt, segített a működéshez szükséges népviseletek, hangszerek vagy anyagi források megszerzésében.
1983-ban ismét felélesztette a Horvátzsidányhoz közeli erdőben a Peruška Mária zarándokhelyet, amely idővel kápolnával és a különböző szakmák védőszentjeinek szobraival gazdagodott. A szocializmus idején, a magyar oldalon megszakadt az ausztriai Mariazellbe történő zarándoklat hagyománya, de ő a környék horvát falvaiból 1984-ben ismét szervezett egy gyalogos csoportot, és ettől fogva minden évben sor kerül a közös zarándoklatra az ismert kegyhelyhez. A csoportot maga is több mint harminc alkalommal vezette a 140 Km-es úton.
Az anyag, amelyet Dumovits István atya gyűjtött, témája szerint három fő csoportra osztható: a szakrális tárgyakra, a vallásos könyvekre (illetve néhány profán témájúra), valamint a néprajzi anyagra. A tárgyakat a grádistyei horvátok között gyűjtötte az államhatáron innen és túl.
A grádistyei horvátok fogalom alatt – mint népcsoportnév alatt – napjainkban azoknak a horvátoknak a leszármazottjait értjük, akik a török háború idején – többnyire a 16. században – telepedtek át Horvátországból az akkori Nyugat-Magyarország, Kelet-Ausztria, Szlovákia és Morvaország területére.
Az állandó kiállításban a vallási vonatkozású darabok láthatók. Ezek részben a népi vallásosságnál vagy a magán áhítatnál használt tárgyak. E tárgyakat az állandó kiállítás első termében mutatjuk be.
A szakrális gyűjtemény másik, nagyobbik része az, amelyet az egyházi szertartásokon használnak, vagy használtak: a szentmisén, a vecsernyén, a litánián, a körmeneten, a temetésen stb. Némelyek pedig templomot vagy kápolnát díszítettek. Ezek a liturgikus edények, a gyertyatartók, a feszületek, a képek, a szobrok, a kánontáblák, a liturgikus öltözet és más liturgikus textilek, például az oltárterítők. A falon lévő képek, illetve a kihelyezett szent szobrok, gyertyatartók és feszületek esetében nehéz meghúzni a határt a nyilvános- és a magánáhítat között, ezért azok elszórva láthatók a kiállításban.
A könyvgyűjtemény ugyanebben az épületben van, egy önálló könyvtárban. Néhány fontos és jellegzetes könyvet – többségében imakönyvet – az állandó kiállításban mutatunk be.
Az állandó szakrális kiállítás kincsei a 18. századtól a 20. századig tartó időszakból valók. Néhány a barokk jegyeit viseli magán, de van a 20. század végéről való is. Különösen fontosak azok az ajándékok, amelyeket a pap – a gyűjtemény adományozója – újmiséjére, ezüst- és aranymiséjére kapott, mert az ilyen tárgyakról keveset lehet tudni.
A rendezéskor nem a kiemelkedő, válogatott művészi értékek bemutatása volt a cél, hanem általános képet akartunk nyújtani mindarról, ami a grádistyei horvátok vallási életének mindennapjaihoz és ünnepeihez tartozik.
